Írások, versek, képek
Csendből font hálóját vonja ránk a béke,
Hogy gyöngyökként érő szavainkat védje!
SO HAM
Vagyok a máglyatűzben ébredő parázs,
Te vagy az almafában égő szenvedély,
Vagyok a láthatatlan tér mögött a tenger,
Te vagy a vége-nincsen-óceán-fehér.
Vagyok a lángoló mezők fölött a szél,
Te vagy a szélben ringó árva hangaszál,
Én a föld vagyok, mely befogad egyszer,
Te vagy, ki örökre a karjaidba zár.
Nagy kék lepelként hull reánk az éjjel,
sötét bársonyán tovalépdel,
óvón betakar tested meztelen melegével.
Melledre hajtom fejem, mint régen,
gyerekként ölellek, s kezemben érzem
tenyered búvó áramlatait.
Időtlen álomként ringatózunk,
béke dong körül, s beburkolózunk
lombsátorként rejtő szívveréssel.
Most, mint falevelek
Együtt rebbenünk a szélben,
De ha eljön az ősz,
Mondd, hová tűnik el minden?
Most még két kezednek
Finom erezetét látom,
De ha eljön az ősz,
Mondd, hová tűnik az álom?
Az Időnek partján
Zöld levélruhám lehámlik
Lassan földre hullva
Ködlátomásokká válik.
Égi lét előtti télben
Távolra sodródunk
Messze térben és időben.
Aki énbennem él
S akiben ott élek én is
Holdfénytáncossá lesz,
Bizony azzá leszek én is.
Majd mint a Tejutat látom,
Születés és halál!
Ó, meddig tart ez az álom?
És ti mindahányan,
Kik szívemnek kedves szentek
Hol találok rátok
Ha egyszer majd elvezetnek?
Ha visszatérünk még
E földre, mert visszavárnak,
Legyünk levelei
Egyetlen faóriásnak!
FEHÉR
Határtalan magányban él az mind, ki ember,
Köröskörül fehér lepelbe burkolózik,
Szívembe körtefából ültetett reményt a tél,
S angyalok vigyáznak józan értelemmel.
Felnőtt fiadként újra itt vagyok, Anya!
Szemed forró napja átsüt szívemen.
Megtérek hozzád őszen, Drága Őshaza!
Újra megszülettem ötvenévesen.
Mennyi játszma kell és mennyi tévedés,
Mennyi léthomályba húzó fájdalom,
Felismerni azt, hogy ébredés
Nincs csak akkor, hogyha vállalom.
S hiába vállalom sorsomat,
Bolyonghatok, mint néma kismadár,
Nélküled, Anya, oly súlytalan vagyok,
S magába zár az üstökös-magány.
De nyugtalan szívem most visszatért,
Öledbe hajtom újra vén fejem,
E képet nem töri már semmi szét,
Köszönöm Anya az életem!
Karjaidba bújva újra itt vagyok,
Templomodba térő elsőáldozó,
Lelkem kék-egekbe oldja fel
Az Örök Boldogság-hozó!
Isten emlékezetében
Sorskönyvvel kezében
Áll a gyermek
Puszta közepében
Jeleket ír a szíve árja
Az emlékezet templomfalára
Mit rendre-évre újrafestenek
Időmeszelővel író Istenek
S lelke vágyba rejtett cikkanásai
És mi elkerülhetetlen írva már
Eljön akkor is, ha rejtelem
A tettek önszövő nyomán
Néha méz és néha ártalom
Olykor elviselhetetlen félelem
Van, hogy szívszorító fájdalom
És szertetündöklés és győzelem
Lángtengernyi élet-látomás
Messze ér, de végül visszatér
S az Útnakindító elébe áll
A tengerkéklőn játszó Óperencián
A térden álló gyermekére hull
Isten könnye végtelen puhán
Megtért szívvel így ragyog apám
Mint melegedőt váró jó parázs
Bennünk tükröződik lelke fényesen
KOAN
Ha az ég sem elég,
Minden elég.
Ha elég az ég,
elég minden.
Minden elég.
Ébredezés-értekezés
A félelem vége: a létezés kezdete” /Krishnamurti/
Fák közt, virág közt ülök egy padon.
Kotyogok, mint elhagyott csolnak,
sok lágy levegő locsolgat –
a szabadság nagy csendjét hallgatom.
S valami furcsa módon nyitott szemmel érzem,
hogy testként folytatódom a külső világban -
nem a fűben, a fákban, hanem az egészben.
(József A.)
Nehéz esszét írni arról, ami van. De arról, ami még nincs is, csak lenni készül, egyenesen képmutatás. Ezért ennek az írásnak a gerince „lelkem őrzőinek” szavaiból állt össze. Azokéból, akik végigjárták az utat, s ezért hiteles számomra az üzenetük. Lehet ellenkezni, hogy a hitelesség szubjektív kategória. Valóban az. Ahogyan az igazság is. A kérdés, mi az, ami számomra igaz? Mitől igaz? Talán a megtapasztalás tesz igazzá bármit is? Vagy a megélt felismerések? A hallottak és olvasottak? Önnön gondolataim? Mitől igaz, ami számomra igaz?
Krishnamurti azt mondja:
„Az igazság egy úttalan táj...Az embernek a kapcsolatok tükrén keresztül kell azt megtalálnia, saját elméje tartalmának megértésén keresztül.”
És mi az, ami ebben az úttalan vadonban eligazít? Sok más mellett a megérzések, az intuíciók, a belső sugallatok, melyek hallatlan pontosak. Lényem megsejtésekkel üzenő része isteni rész, és ha sikerül kapcsolatba lépni és maradni vele, kifigyelni jellegzetességeit, jelzéseit, akkor elegendők az ezekre a jelzésekre adott egyszerű, józan, tiszta értelemmel hozott válaszok. Megtapasztalás, éberség, tiszta látás, egyszerű, józan gondolkodás. Ezek tehát a kulcsszavak.
Az igazság, mint objektív és örök kategória abszurd. Feladtam rég, hogy ilyesmibe beleéljem magam. Az egyetlen, ami fontos, hogy vállalom, bármi jön és bármi megy, önmagam elől nem bújok el. Nem hazudok, és nem bújok el. Ez az egyetlen esély az ébredésre. De ez az út félelmetes és nagyon nehéz. Inspiráljon bennünket, hogy
„a tényekkel való szembenézés mindig erőt ad.” (Tolle)
A továbbiakban nem a kis félelmekről lesz szó. Mert lehet félni a széltől, a tűztől, a szomszéd kutyájától, lehet félni megszámlálhatatlan „dolog”-tól, de semmitől sem annyira, mint az elmúlástól, a haláltól, vagy ennek tükreként az élettől, a színtiszta létezéstől...
