Az alábbi rövid írás az agresszió témájának szubjektív körüljárása. Hipotézisek, gondolatébresztő, vitaindító céllal. Vajon kinek mit jelent az agresszió? Vajon mérhető-e és összehasonlítható-e kinek hol húzódik a személyes határvonala az agresszióval szemben?

Mikor éljük meg a külső vagy belső hatást agressziónak? És van-e egyáltalán általánosítható „természetrajza” az agressziónak?

Számomra az agresszió: bárki vagy bármi ellen irányuló erőszakos cselekedet vagy gondolat. Ártás, bántás. Élők esetében az erő engedély nélküli alkalmazása, általában az irányítás, a hatalom, az előny, a fölény elérése vagy fenntartása érdekében.

A „létért való küzdelem”-ben az életösztön által vezérelt önkéntelen, vagy tudatos ártás is agresszió, legfeljebb annak morális, társadalmi, jogi megítélése felmentő jellegű.

- Az agresszió ily módon mindig ártalom, ártás,

- Az agressziónak mindig van alanya és tárgya. Van agresszor, vagyis „tettes” és van „áldozat”.

- Nem minden hatás agresszió, amit annak élünk meg, és nem minden agressziót élünk meg erőszakként.

- Az agresszió egy reakció.

Amikor valamilyen külső, vagy belső hatás ér, arra valamilyen módon reagálunk. Ha a behatás (cselekedet, gondolat, helyzet, stb.) nem esik egybe a szándékainkkal, vágyainkkal, gondolatainkkal, vagyis, amikor nem az elvárásaink szerint történnek a dolgok, akkor a helyzet uralásának, a biztonságérzetnek az elvesztése miatt félelem ébred, mely akár a létezésben való fenyegetettség érzetéig is elmehet, függetlenül attól, hogy ennek valós alapja van, vagy nincs.

A kiváltó ok és a hatás is lehet akaratlagos vagy tudattalan, belső vagy külső.

Az agressziót tápláló energia a düh. Szép magyar szóval az indulat, felindulás.

Gyakran használjuk a düh, harag, indulat szavakat az agresszió szinonimájaként, pedig az agresszió ezeknek az érzelmekként megjelenő energiáknak a megnyilvánulása.

Az agresszióban a megnyilvánulásnál mérhetetlenül ártalmasabb az azt kísérő, kezeletlen, vagy kezelhetetlen indulat. Ha az agresszió öl; még inkább az azt kísérő kordátlan indulat. És nem csak azt, akire irányul, hanem azt is, akiből fakad. Mert itt is érvényes az ok-okozatiság elve.

- Amennyiben egy reakciót indulat vezérel, az mindenképp agresszióként nyilvánul meg, mely irányulhat kifelé, és befelé egyaránt.

Ha az agresszió, mint reakció nem jut az adott helyzetben kifejezésre (elfojtás), akkor befelé hat, és depresszióként nyilvánul meg, vagy késleltetetten, indulatáttételként jelenik meg. Az agresszió és a depresszió ily módon rokonok.

- Ha egy reakciót nem az indulat vezérel, attól még lehet agresszív. Egy olyan tudatosan alkalmazott erő, amit nem kísér érzelem, de ha kísér is, az nem a harag.

A kettő közti különbségre jó példa az „ölni tudott volna a tekintetével” és a „szigorú tekintettel nézett rá” viszonya. Az első a kezelhetetlen indulat, a másik inkább a tudatosan alkalmazott erő.

Az utóbbira egy különleges példa a híres indiai eposzban, a Mahabharatában, amikor Krishna lefejezi Sisupála királyt:

„A Pándavák isteni sarja, Judhistira a rádzsaszúja ünnepén, Nagykirállyá koronázásának napján fogadja királyi vendégeit szerte a világból. Legkedvesebb vendége Krisna, akinek isteni lényegét kevesen ismerték fel a jelenlévők közül. Ezért, amikor a legjelesebb vendéget megillető adomány átadására került sor, azt a bölcs Bhísma Krisnának ítélte oda. Csédi királya, a lényegre vak Sisupála király ekkor fölugrott helyéről, és dühtől reszketve förmedt Judhisthirára. Méltatlannak nevezte az eljárást, s hosszasan sorolta, hogy a megjelentek közül ki miben előbbre való Krisnánál.

„Így beszélt a tigrisszívű Sispupála, és szeme vad haraggal szikrázott. A gyülekezet néma megdöbbenéssel nézett hol reá, hol Krisnára, aki nyugodtan emelkedet föl helyéről. Csak tekintete gyúlt még ragyogóbbra, midőn kimért szavakkal beszélni kezdett:

- Hallgassatok ide, ó királyok és fejedelmek! Számtalanszor megsértett már Sisupála, de mindannyiszor megbocsátottam neki. Egyszer, amidőn távol jártam székvárosomtól, Drávakától, Sisupála rajtaütött és felgyújtotta kikötőjét, templomait. Másszor elfogta fivéremet, Bhódzsa fejedelmét. Atyám egykor útjára küldte a szent lóáldozatra szánt paripát, de Sisupála elrabolta, hogy az ájtatos művet megrontsa. A szent Babhru nejét erőszakkal magáévá tette; Visala király leányát pedig a vőlegény álöltözetében elrabolta. De én mindezt eltűrtem. Ám hadd mondjam el legnagyobb vétkét? Szemet vetett tulajdon hitvesemre, a tiszta lelkű Rukminíra is! És most még újabb gyalázatossággal akarja tetézni ellenem elkövetett bűneit. Megérett immár a büntetésre, a Végzet pálcát tört feje fölött, az én kezem által kell meghalnia!

E szavakkal Krisna fölkapta vészt hozó harci korongját, az éles fegyver süvöltve suhant át a termen és leszedte Sisupála konok fejét. Harag és gyűlölet nélkül végezte ki Krisna, de kérlelhetetlenül, mint az isteni elrendelés igazságos törvénye.

A királyok némán meredtek a fejetlen holttestre. Némelyikük, különösen Sisupála rokonai, bosszús haraggal szorították kardjuk markolatát és vérig harapták elfojtott dühtől reszkető ajkukat. De a legtöbben igaz tiszteltettel tekintettek Krisnára, aki nyugalmas fenségben állt a gyülekezet előtt. Rövid ideig csönd uralkodott. Aztán a bráhmanok egyszerre rázendítettek az Igazságosztó dicséretére, míg Judhisthira szomorú, halk hangon rendelte el:

- Királyt megillető pompával égessék el a halottat!”

Ez az egyetlen történet is számtalan kérdést vet fel, és messze túlmutat az erkölcsi normák, a lelkiismeret határain. A válaszokat mi magunk adjuk meg. És ezek a válaszok messze túlmutatnak az agresszió témakörén.

- Az egészséges önérvényesítés nem feltétlen igényel agressziót, de bátorságot mindig.

Az agresszió durva, nehezen felismerhető és kezelhető módja a burkolt agresszió, amely szintén nem feltétlen tudatos, de attól még a hatása ugyanaz.

Olyan mértékben erre vagyunk szocializálva „tettesként” s „áldozatként” egyaránt, hogy javarészt észre sem vesszük, hogy lépten-nyomon elkövetjük, és elkövetik rajtunk.

Tapasztalatom szerint az emberi kapcsolatok minőségét alapvetően meghatározza a verbális kommunikáció módja, minősége. Csakis az erőszakmentes kommunikáció lehet elapja egy hosszú távú, kiegyensúlyozott, megbízható kapcsolatnak, ahol mindkét fél egyenrangúnak érezheti, élhet meg magát. A témában számtalan nagyszerű munka született, számos nagyszerű szakember tollából. Carl Rogers amerikai pszichológus ezzel kapcsolatban írt önvallomása, melyben saját felismerésein keresztül enged betekintést mindennapi munkájába, emberi viszonyulásaiba, gondolkodásmódjába, enged rálátást a terápiás munkájára, számomra az egyik legmeghatározóbb írás.

Feldmár András így ír az agresszióról a „Tudatállapotok szivárványa” c. könyvében:

„Szerintem az agresszió energia, amit arra használunk, hogy kevesebb idő és/vagy tér legyen az alany és a kívánt tárgy között. Tehát, ha valamit akarok, az agresszió arra való, hogy gyorsabban kapjam meg, és közelebb kerüljek hozzá… Mindenféle természetes növekedés időben és térben történik, pozitív és negatív viszonyulásban, például a vágy és az ellenállás viszonyában. Mindig van a vágy, s mindig van az ellenállás. Ez mindenféle növekedésre vonatkozik. Ha elfogadjuk az ellenállást, akkor időben mindig át tudunk nőni rajta. De ha nem fogadjuk el, vagy nem tudunk várni, vagy azt hisszük, hogy nem tudunk várni, vagy nem akarunk várni, hanem az ellenállást ki akarjuk küszöbölni, akkor jön létre az agresszió.”

Egy másik helyen az agresszió egy lehetséges „kezeléséről” pedig így ír:

„Az első dolog tehát, amit az embernek az életében tennie kell, az az, hogy lelassul. Aki lassan megy, az nem lesz agresszív. Csak azok agresszívek, akik sietnek.”

A mahavákják közül a legelső: „ahimsa paramo dharma” – „A nem-ártás a legfőbb törvény.”

Jézus is azt mondta: „Ne ölj”. (És nem mondta, hogy ez csak emberre vonatkozik.)

Azt is tanította: „Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel.”

Nem mondta, hogy ne adjuk vissza, csak hogy legyünk tudatosak az egyensúlyban.

Az agresszió ellenkező oldalán ott áll a boldogság, a szeretet, az öröm érzésének széles skálája, amit szintén vagy tudunk uralni, vagy nem.

De hogyan lehet tudatosnak maradni az érzésekben? A gondolatokat „látni” még csak-csak, de az érzések szemtanújának lenni, az nem olyan egyszerű. Lehet, a legjobb, ha nem akarom uralni. Ha átengedem magamon, mint Neo. A dühöt is, az örömöt is. Akkor egyszerre vagyok érzője és szemtanúja.

Uralni nem lehet erőszakkal semmit.