Egy egyéni állítás naplója

Egyéni családállítás naplója

Az alábbi történet egy egyéni családállítás krónikája. Egy olyan történet, amely ritka ajándék volt számomra. A felállítást kérő hölgy több családállításon is részt vett már korábban. Ez alkalommal a szülőkkel való kapcsolatának rendezése volt a témája.

- Hogy vagy? Nyugodnak és csendesnek tűnsz. Mi történt veled a legutóbbi ülés óta?

- Jól vagyok. A hála dominál bennem. Minden nehézség ellenére az a belátás munkál bennem, hogy minden lehetőség és körülmény adott a jólétemhez és boldogságomhoz… Végül is megvan mindenem. Nem szenvedek hiányt semmiben. Egészséges vagyok. Intellektuálisan teljesen el tudom fogadni a szülőkkel való viszonyomat is…

- Akkor most lehet, hogy nem is kell dolgoznunk a folytatáson. Az a benyomásom, hogy az a helyzet elleni erőszak lenne.

Csak hallgatunk és várunk. Várom egyfajta beleérző, jó féle kíváncsisággal, hogy mi felé megyünk. Sok apró részletről esik szó, de az állítás fonalát az alábbi történet határozza meg:

- Az egyik kedves barátnőmnek most született egy újabb gyermeke. Amikor felhívtam, elmondta, hogy a gyerek olyan génhibával született, amit nem lehetett előre kimutatni. Emiatt valószínű, hogy szellemi fogyatékos lesz egész életében… Nagyon felkavart… Mit akarok én? Nekem ehhez képest nincs problémám. És valójában boldog vagyok… Furcsa egybeesés, hogy épp a gyermeke születésének időpontjában, csaknem pontosan azzal egy időben, egy bérházi lépcsőn lefelé menve elestem. Előre zuhantam, de a tenyereimet le tudtam tenni magam elé, így nem lett nagy baj. Különös volt, mert egy leborulás helyzetbe érkeztem meg a földön. Nem is akaródzott felkelni belőle. Jó volt benne maradni és benne nyugodni. A bokámat és a térdemet ütöttem meg… Mintha csak térdre kényszerítettek volna…. Arra gondoltam, anyám előtt kellene így meghajolnom… Ez neki járna. [Hosszabb csend…] Egyszer mostanában megtettem. Tudatosan borultam a nyakába, és bocsánatot kértem tőle, amiatt, hogy rossz gyereke voltam. Mert gyerekkoromban, amikor úgymond rosszat csináltam, mindig arra kényszerített, hogy kérjek tőle bocsánatot. De én sosem éreztem bűnösnek magam. Sosem volt őszinte a bocsánatkérésem. Nem viselhettem ezt a fajta erőszakot… De most mégis megtettem felnőtt fejjel. Igaz, nem szívből, csak tudatosságból. Elhatározásból… Azt mondta, nem voltam rossz gyereke. Azt mondta, hogy ez nem igaz.

Várunk és hallgatunk. Néhány egyéb információ is felmerül, de nem tűnnek lényegesnek. Ami számomra szembetűnő, az a boldogság „megmagyarázása”. De nem mondom ki, inkább csak próbálok nagyon figyelni arra, hogy pontosan mi történik.

- Apám volt mindig a menedékem. Az egyetlen, aki mindig tökéletesen megértett. Akihez mindig odafordulhattam. Most is az. És azt hiszem, néha ez a vonzalom túlmegy a gyermeki odatartozás érzésén. Képes vagyok uralni, de rejtetten ott van. Annyit szenvedett. Azt hiszem, bár sose lehetett beszélni róla, volt valaki más az életében, ami nem teljesedhetett be. Anyával megvannak, de amiatt a másik miatt nagyon mélyre került. Annyira mélyre, hogy attól féltem, egyszer halálra issza magát. Attól féltem, hogy belehal… Nagyon szeretem az apámat. Mindig olyan férfira vágytam, mint ő. Jó kiállású, intelligens… Nem tudom, mi lenne vele, ha nem tartanám őt? Úgy érzem, én tartom őt.

- Valamit kipróbálhatnál, ha gondolod. Képzeld el, hogy itt áll előtted. El tudod képzelni?

- Igen.

- Jó. Akkor képzeld el, és mondd azt neki: Apa, nem tudlak megmenteni.

- Apa! Nem tudlak megmenteni.

Csendes, könnyekkel teli hosszú csend.

- És mondd neki, kérlek: Én csak a lányod vagyok, és az is maradok.

- Én csak a lányod vagyok, és az is maradok.

- Nem tudom helyettesíteni sem anyát, sem az igazit.

- Nem tudom helyettesíteni sem anyát, sem az igazit.

- Apa!

- Apa!

- Lemondok arról az igényemről, hogy megmentselek.

- Lemondok arról az igényemről, hogy megmentselek.

- Hogy feláldozzam a boldogságomat a boldogságodért.

- Hogy feláldozzam a boldogságomat a boldogságodért.

Hosszú csend. A mező nagyon erős. Érezni az apai energiát is a térben.

- Nem tudok lemondani róla. Nem tudom megtenni. Félek, akkor végleg elmerül. Ki fogja megtartani?

- Rendben. Próbálj ki valamit. Nézz rám úgy, mint önmagad képviselőjére. És képzeld el, hogy te vagy édesapád… Milyen érzés?

- Nagyon jó. Megnyugtató. Olyan, mintha azt mondaná nekem: Menj már, menj! Járd az utad! Keresd meg a saját boldogságod!

- Ez most spontán? Biztosan az? Mintha kicsit kigondolt lenne.

- Nem. Nagyon erős késztetésem van rá, hogy szinte ellökjem a lányom magamtól. Hogy menjen már végre. S hogy hagyja meg nekem a saját sorsomat.

- Nagyon jó! Akkor most képzeld újra magad elé őt. Várd meg, míg tényleg megérzed a jelenlétét, és próbáld meg úgy: Apránként lemondok arról az igényemről, hogy megmentselek.

- Apránként lemondok arról az igényemről, hogy megmentselek… Igen, így jobb.

- Mondd neki: Én nem anya vagyok és nem is az a másik.

- Én nem anya vagyok és nem is az a másik.

- Én csak a lányod vagyok.

- Én csak a lányod vagyok.

- És ami bennem a nő, az a férjemé.

- És ami bennem a nő, az a férjemé.

- És a lehetséges további férfiaké.

- És a lehetséges további férfiaké.

Mosolyog. Most egy villanásnyi időre nagy boldogság fut át az arcán, aztán újra a régi szomorúság.

- Lehet, hogy titokban nem is akarsz letenni erről az igényedről? Lehetséges ez?

Hosszú csend…. Nincs válasz.

- Ha így van, az is teljesen rendben van. Lehet így is. Csak nézd meg, hogy így van-e. Nézd meg, hogy igaz-e?

- Nem. Azt hiszem, nincs így.

- Rendben. Tehát, amíg ebben a viszonyban nő vagy, addig nincs esélyed arra, hogy a saját kapcsolatod rendeződjön. [Az apa melletti helyre mutatok.] Tudod, kire mutatok?

- A férjemre?

- Nem. Édesanyádra.

Hosszú csend.

- Addig riválisok vagytok. Ellenfelek.

- Igen, valóban azok vagyunk. Ez így van.

- Rendben. Csak maradj ebben egy kicsit.

Várunk. Néha megpróbál intellektuálisan kibújni, de szelíden megállítom és csendre biztatom:

- Ne bújj ki. Ne bújj el az érzéseid elől…. Maradj benne egy kicsit, ha tudsz.

Várunk csendben… Hosszabb idő után:

- Érzed? A lelke itt van. Az információ átmegy. Kérlek, mondd el még egyszer neki:
Apa, sajnálom, de nem tudlak megváltani a boldogtalanságommal.

- Apa, sajnálom, de nem tudlak megváltani a boldogtalanságommal.

- A lányodként mindent megteszek érted, de nőként a férjemhez és a többi lehetséges férfihoz tartozom.

- A lányodként mindent megteszek érted, de nőként a férjemhez és a többi lehetséges férfihoz tartozom… Köszönök neked mindent… Szeretlek, apa.

Felém fordulva mondja:

- Milyen könnyű boldognak lenni!

- Ez nagyon jó. Örülök neki…. Szerinted most hogy érez édesapád?

- Jól van.

Megkönnyebbült. És ragyog a boldogságtól.

- De különös! Most jut eszembe a ma reggeli álmom. Egy boltban jártam álmomban és egy aranycipőt akartam venni. Úgy tűnt, hogy nincs meg az egyik párja. Kértem az eladót, hogy keresse meg, biztattam, hogy meg kell annak lenni, és valóban, meg is találta. Álmomban meglett az aranycipő, amire mindig vágytam!

Nagyon boldog. Sugárzóan boldog. Egész lénye megváltozott. Áramlik a boldogság energiája. Benne vagyunk mind a ketten egy kicsit.

- Az aranycipő: a boldogság…

Ismét rövid csend.

- Most megvan?

- Igen, megvan. :)) Nagyon köszönöm. :)

- Érzem… :) ….és én is köszönöm.

Go to top