Az alábbi rövid írás az agresszió témájának szubjektív körüljárása. Hipotézisek, gondolatébresztő, vitaindító céllal. Vajon kinek mit jelent az agresszió? Vajon mérhető-e és összehasonlítható-e kinek hol húzódik a személyes határvonala az agresszióval szemben?

Nehéz esszét írni arról, ami van. De arról, ami még nincs is, csak lenni készül, egyenesen képmutatás. Ezért ennek az írásnak a gerince „lelkem őrzőinek” szavaiból állt össze. Azokéból, akik végigjárták az utat, s ezért hiteles számomra az üzenetük.

“Ami a kapcsolatokon belül a sikerhez helyes és fontos, azt sokszor egészen más összefüggésekre is átvisszük, amelyekben azonban abszurdak, például Istenre és a sorsra. Ha valaki nyert valamit és a másiknak ugyanabban az összefüggésben vesztesége van, lélekben ez a kettő összekapcsolódik és felébred a kiegyenlítés iránti szükséglet, mintha a mi nyereségünk a másik kárára történt…

A betegség, mint megváltási igény „Az életveszélyes betegségek dinamikájának, például a rákénak, ahhoz van köze, hogy felelősnek érezzük magunkat másokért. A gyerekek például a szüleikért érzik magukat felelősnek. Felelősségüknek érzik, hogy viseljék azt a szenvedést, amit a szüleik vagy a nagymama vagy bárki más viselt.

„A gyerek szülő iránti mély szeretetét mély fájdalom kíséri. Mivel ilyen mély fájdalom övezi, el is rejti. És a teljes tehetetlenség érzése kíséri. De sokakban az az elképzelés él, hogy ha szeretnek, akkor valamilyen hatást ér el a szeretetük. Sok szülő például azt gondolja, hogy ha eléggé szeretik a gyerekeiket, akkor csodálatosan fejlődnek, vagyis hogy…

Bert Hellingert a családfelállítás megalkotójaként, atyjaként tekintik, bár ő maga mindig azt nyilatkozta, nem alkotott meg semmit, nem talált fel semmit, csak rendszerezte mindazt, amit megélt, megtanult és felismert, és mint életrendezési módszert alkalmazza azt a gyakorlatban, a terápiás munkájában. Hellinger 1925-ben született Németországban. Gyermekéveit Kölnben töltötte. Eredeti nevét (Anton Johann) misszionárius neve (Sujtbert)…

MOST
Csendből font hálóját vonja ránk a béke,
Hogy gyöngyökként érő szavainkat védje!

Hol van az egészséges önérvényesítés határa? Hol húzzuk meg a határainkat? Mi az a szükség, indíttatás, ami ezeket a határokat kijelöli?